Nahát,ez a nap sem volt semmi,és ahogy a helyzet kinéz,az elkövetkezők sem lesznek azok.Nyilván nem véletlenül lett ez a teher(is)ránkpakolva, de mivel nem tudom,hogy mi az oka,így inkább nem kutatom,hanem megpróbálom elfogadni.

Az a helyzet,hogy ma hazahoztuk nagyit a kórházból.Én kb.2 napja mondtam a férjemnek,hogy ha nem adjuk be ápolási osztályra,akkor nem lesz más választásunk,mint ide hozni hozzánk.Akkor persze lehurrogott,azt mondta,hogy szó sem lehet róla...Na,ma délelőtt 11-től délután 5-ig ráébredt,hogy(már megint)igazam van. Nagyit 1 percre sem lehet egyedül hagyni,ugyanis fogalma sincs semmiről-de azért jön-megy,beszél(persze fogalmunk nincs,hogy miről). Így aztán az történet,hogy mi 5-en alszunk a nagyszobában,Ő pedig a kisszobában.El lehet képzelni:mint egy háborús övezetben az iskolai tornaterem-nagyjábol úgy nézünk ki. A két nagyfiú a nagyágyon,én az egyik fotelágyon,apa a földön hálózsákon,picike pedig a kiságyában,amit kihotunk-nem tudtuk másképp megoldani. Így viszont én nyugodtabban alszom,mert nem egyedül van otthon. Persze apa átmehetne hozzá aludni-de holnaptól reggel 6-10-ig dolgozik egy szállodában,ami azt jelenti,hogy vagy otthagyja egyedül,és én,amikor tudok,reggel átmegyek a kicsivel érte,vagy majd amikor végez 10 után,elhozza hozzánk.Hát,ez egyik sem jó megoldás,mert valamennyi időtegyedül kell lennie. Még az lenne egy lehetőség,hogy fogadunk mellé valakit 24 órára-de akkor meg miből eszünk meg ilyesmi?

A nagyobbakat nagyon féltem,mert eléggé megviseli Őket ez az egész már így is,most meg teljesen szembesülnek azzal,hogy milyen az,amikor egy ember,akit szeretnek nagyon,akihez hozzánőttek,aki annyit játszott velük-most ,szinte egyik napról a másikra ilyen fokú személyiség változáson esik át.Levin látom,mintha kicsit félne Tőle-azt gondolom,nem is érti egészen,hogy mi van most.Marci sem,csak Ő tlán em annyira érzékeny.

Arról ne is beszéljünk,hogy reggel,ha a fiúk elmennek az isibe,én egyedül maradok vele és a picivel addig,míg apa nem ér haza:-(. Ami azt jelenti,hogy wc-re sem tudok elmenni,csak úgy,ha viszem magammal  cseppemet-ugyanis nem merem egyedül hagyni egy percre sem vele. Imádja a picit,csodálja-de tudom,hogy teljesen kiszámíthatatlan.

Nos hát,aki olvasol,mit szólsz mindehhez? Mert én csak kitartást tudok magunknak kívánni. Nagyinak pedig azt,hogy legalább ne fájjon neki semmi.