kollektívában. Településünk nem Borsodban található, még csak nem is a
 

közelében. Tágabb környezetünkben alig jelent problémát a cigánykérdés
 

egyelőre. Bár egyik alsós gyerekünk a tanító nénijének már beszólt a minap,
 

hogy hiába dumál, mer mán úgyis mink vagyunk többségben!
 

Iskolánkban félévzáró értekezletet tartottunk, melyen a szokásoknak
 

megfelelően értékeltük az osztályok teljesítményét elsőtől nyolcadikig. Az
 

alábbi értékelés az elsősök osztályfőnökétől és napközis nevelőitől
 

származik, akiknek a nevét (mint ahogy iskolánk, településünk, megyénk és
 

jómagam nevét sem) nem teszem közzé, okulva egyebek mellett a
 

tanárverésekből és a miskolci rendőrkapitány esetéből, aki bátorkodott
 

szakmai kérdésekben tényeket közzétenni a cigánybűnözésről - szóval, mert
 

félünk. A pedagógus kollégák szavait, mondatait szó szerint közlöm. Nem
 

rendszereztem tematikailag a mondatokat, úgy írtam le, ahogy azok
 

elhangoztak.
 

1. osztály félévi értékelése (2008/09):
 

Az osztályomba járó gyerekek túlnyomó többsége kritikán aluli
 

képességekkel és szülői háttérrel rendelkezik. Mindössze négyen vannak, akik
 

megfelelő családi háttérrel rendelkeznek.
 

Szaguk alapján - nem félek kimondani - magamban büdösekre és illatosokra
 

osztom az osztályt. Ha szóvá teszem a szülőknek, hogy a gyerekük mosdatlanul
 

jön iskolába, ordibálnak, fenyegetőznek Mi köze hozzája, magának az a
 

dolga, hogy megtaniccsa! Vannak, akiknek a kezén hétfőn még ott van a
 

pénteki vízfesték nyoma. Volt, akinek a ruháján és a hajában hetekig ott
 

volt az ételmaradék. Már pedig nem fogom hagyni, hogy büdösen, koszosan
 

járjanak az osztályomba! (Megjegyzés: Van, akinek retkes a bőre, és gyakori
 

a tetvesedés az iskolában.)
 

A gyerekek követelőzők, akaratosak, hangosak, türelmetlenek, irigyek,
 

koszosak, mosdatlanok. Vannak közöttük, akik éheznek, és ez számukra fizikai
 

fájdalmat okoz. Az az igazság, hogy többek szüleit kiskorúak veszélyeztetése
 

miatt fel kellene jelentenünk. Egyelőre nem tettük, mert bizonyítani is
 

kellene, és ki tudja, mi lenne a következménye. A minap este felhívott
 

otthon mobilion az egyik gyerek családja és megfenyegetett. Senkinek nem
 

adtam meg a mobil számomat.
 

A Családsegítő Szolgálatnak szóltunk már, de a szolgálat munkatársainak
 

segítségét is durván visszautasítják. Az osztályban többeknek nincs téli
 

ruházata, a legnagyobb fagyban is vászoncipőben járnak, de kólára, chipsre
 

és ékszerekre valahonnan futja.
 

A képességeikről szólva: A szóbeli kérdéseket nem értik, nem fogják fel. A
 

betűk hangjait nem hallják meg, nem tudják értelmezni. Nem tudnak egymással
 

játszani, csak veszekedni, és egyfolytában ordítoznak. Némi javulás, hogy az
 

osztály legdurvább gyereke már nem verekszi végig az egész napot. Négy
 

gyerek kivételével nem tudnak semmit, nem ismerik a betűket, a számokat.
 

Hazudnak és lopnak, pedig csak 6 évesek. Nem úgy lopnak, hogy elcsenik az
 

asztalról a radírt vagy a ceruzát, hanem előre megfontoltan, kitervelten. A
 

lányok erőszakoskodnak a fiúkkal. Rájuk másznak, tapizzák, csókolgatják
 

őket, a fiúk igyekeznek menekülni.
 

Az iskolai élet egy végeláthatatlan küzdelem az osztályban. Semmit sem érnek
 

a tanult és a korábbi osztályaimban sikerrel alkalmazott pedagógiai
 

módszerek, pedig azokban az osztályokban is volt gondom bőven. Amíg egy szót
 

leírnak, kétszer-háromszor beesnek a pad alá, mert nem tudnak egy helyben
 

ülni. Tudják viszont betéve a Tv-sorozatok tartalmát. Éjszaka is a Tv előtt
 

ülnek, mert elmondják, hogy mi volt az esti horror és pornó filmekben.
 

Óriási bajok, súlyos bajok vannak! A minap egyikük lepisilte a másik
 

táskáját és tetves ribancnak nevezték egymást.
 

A könyvet legtöbbször félre kell tetetnünk velük órán, mert remény sincs
 

arra, hogy haladjunk az anyaggal, inkább megpróbálunk a tanítás helyett
 

nevelni, amennyire lehet. Legtöbbnek nincs felszerelése, tolltartója,
 

tornacucca, és mellette játsszák az agyukat.
 

Ha a gyerek semmit sem tanul az iskolában, akkor is jobb helyen van itt,
 

mint otthon. Egyiküknek év eleje óta egy aláírás sincs az ellenőrzőjében,
 

félévkor a szülő mégis rám rontott, reklamált a gyerek értékelése miatt.
 

Folyamatosan hadakozunk a szülőkkel.
 

Nem tudnak egy helyben ülni, egyáltalán a széket használni, nem tudnak orrot
 

fújni, ceruzát használni. Egyik kezemmel a ceruzás kezét fogom, másikkal
 

mutatom, hogy hova nézzen.
 

Nem figyel fel a saját nevére!
 

A lapot középen kezdi el nézegetni és nem a bal felső saroknál. Mint egy
 

majom, úgy mutogatom neki ugyanazt az ábrát egyszerre a táblán, és a
 

könyvben is, nem tudja, hogy mit kell néznie. Nem tudja, melyik a jobb és a
 

bal keze. Nem ismerik az alatta, fölötte, mellette fogalmakat.
 

A menzán nem tudja a kanalat használni. A száját teszi bele a rizsbe, úgy
 

lapátolja be az ételt, gyorsan, mohón, mint a kutyák. Nem tudják használni a
 

WC-t.
 

Már az oviba sem jártak rendesen. Ha a kötelező nagycsoportba be is volt
 

íratva a gyerek, egy napot járt, két hétig hiányozott, így ment egész évben.
 

A leggyakrabban használt szavuk az, hogy Akarom, Akarom, Akarom!!
 

Eddig az idézet. Néhány egészen elképesztő történetet kihagytam, mert
 

beazonosíthatóvá tenne minket.
 

Iskolánkban még valamivel kevesebb a cigány, mint a magyar gyerek. Ismerve
 

az elsősök és az óvodás gyerekek összetételét, egy, legfeljebb két éven
 

belül megfordul az arány. (Megjegyzem: tantestületünk nem jogosult a
 

problémás gyerekeket tanító pedagógusoknak járó illetményre  nem mintha
 

ez megoldást jelentene, legfeljebb a fizetésünk haladná meg a százezer
 

forintot.) A kollektíva amúgy kiváló, mondhatnám, hogy rutinos, harcedzett.
 

Jól tudjuk, hogy kis újjal sem nyúlhatunk hozzá a cigánygyerekhez, amikor
 

órán lehülyéz, tudjuk, hogy nem érdemes még csak kiabálnunk sem a
 

kezelhetetlen tanítvánnyal, mert bejön az öntudatos cigánycsalád, ordibál,
 

fenyegetőzik, netán kiveszi a gyereket az iskolából, mi meg bezárhatunk,
 

mert a kritikus alá csökken a létszám. Sajnos igaza van a borsodi
 

cigányvajdának, aki így fogalmazott a minap: egy cigánygyereknek több joga
 

van, mint a tanárnak!
 

Egy ideje észrevettük, hogy nem egyenlő mércével mérjük a magyar és
 

cigánygyerekeket. Hátrányos megkülönböztetésben részesítjük a normális
 

családi helyzetben lévő tanítványainkat azáltal, hogy a neveletlen és
 

gyakran buta gyerekekkel kénytelenek vagyunk elnézőbbek lenni, mert
 

számolnunk kell a kellemetlen következményekkel. Az integrált oktatás
 

következtében szinte minden osztályban hátrányt szenvednek a magyar
 

gyerekek, mert az állandó fegyelmezési kényszer tőlük veszi el az időt.
 

Mivel a 70-es IQ fölötti gyerekeket már integráltan kell tanítanunk, alig
 

van lehetőségünk a tehetséggondozásra. (Megjegyzem. amikor integrált
 

oktatásról beszélünk, akkor ez iskolánkban ettől a tanévtől már a
 

kisebbségben lévő magyar gyerekek cigány osztályokban való tanítását
 

jelenti.)
 

A cigányok parasztgyereknek nevezik a magyar gyerekeket, mégsem megy senki az ombudsmanhoz, de kikérik maguknak, ha a tanár vagy a tankönyv a cigány szót használja rájuk.
 

 

Egyik kolléga sem cigánygyűlölő. Mi több, mi köszönünk előre az utcán a
 

cigány tanítványaink szüleinek, igyekszünk alkalmazkodni a kihívásokhoz.
 

Cigány tanítványaink közül van több jó képességű, tehetséges és jó modorú
 

gyerek is, akinek az oktatására kiemelt figyelmet szentelünk, talán azért
 

is, hogy bizonyítsuk: nem a származás alapján tanítunk és nevelünk. És ez
 

valóban így is van. És bármennyi gond is van velük, sajnáljuk azokat a
 

cigánygyerekeket, akik minősíthetetlen családi környezetből, koszos
 

putrikból, netán éhezve jönnek iskolába. Számunkra ugyanakkor nem kérdés,
 

hogy létezik-e Magyarországon cigánykérdés, mert mi tudjuk, a saját bőrünkön
 

tapasztaljuk, hogy létezik, bármit mondjanak is a politikusok. Aki ezt
 

tagadja és nem tesz ellene semmit, az felelőtlen és bűnös politikát folytat.
 

Nehéz megmondani, hogy mi lenne a megoldás, és nem is a mi dolgunk, mi csak
 

normális körülmények között szeretnénk tanítani, mert ez a szakmánk, ez a
 

hivatásunk. De tisztán látjuk, kiket adunk tovább a szakmunkásképzőkbe, és
 

tudjuk, hogy ha így folytatódik, 10-20 év múlva már nem lesz ebben az
 

országban elég képzett dolgos kéz, és nem lesz, aki megtermelje a
 

nyugdíjunkat. És azt is látjuk - a KSH népességi adatai is előrejelzik -,
 

hogy rövidesen kisebbségbe kerül a magyarság saját hazájában. S ha a többség
 

olyan lesz, mint a mostani alsósaink - márpedig csodát a legnagyobb
 

erőfeszítések árán sem tudunk tenni velük -, Isten óvja hazánkat,
 

gyermekeinket és unokáinkat!