Mindig rosszul viseltem a beteg gyerekek látványát. Talán ez az egy része a munkámnak az,amit nem szeretek. És már régen szembesültem azzal,hogy mennyire rosszul viselem. Ma ,kb 3 év után eljött a nap. Nehéz volt. A gyerek intenzívre kellett mennem helyszini felvételt késziteni,egy icike-picike,1400 grammal született kicsi fiúról. Gyönyörű.És nagyon pici. És nem értem,hogy miért?? És persze,írtam egy verset.Neki.És minden korán született babának. Olyan amilyen-de le kellett írnom

Vers a korán született gyermekhez:

Még anyád méhének bölcsőjében kellene ringanod

Te gyönyörű,pici ember

De valamiért úgy döntöttél elhagyod

És elkezdesz birkózni az élettel.

De jajj,ez így most nem jó!

Valahol,Valaki tévedett!

Mert az ember,ha ilyen pirinyó,

Még nem tudja magán hordani az életet.

Csak állok,és szomorúan nézlek

Nem tudok,de Ó,ha segíthetnék!

S bár nem vagyok anyád,annak minden kínját érzem.

Torkomban könny,lelkemben  sikoltó keserűség.

Gyönyörű vagy.Gépekre kötött kis virág.

És úgy küzdesz,mint egy nagy és erős harcos.

S majd holnap,ha kigyúl a napvilág

Talán folytatni fogod a harcot.

Nézlek.Segíteni küldtek.

De nem megy,nem tudok!

Gyenge vagyok,és porszem.

Csak imádságot adhatok.

S majd eldöntöd,hogy maradsz,

Vagy csillag leszel az égen.

S bár nem vagyok Anyád,csak egy anya,

annak minden kínját érzem.

Herman Kati