Nem is tudom,hol kezdjem.....Ma elgondolkodtam azon,hogy az ember lánya mennyire el tudja"felejteni"(talán ez nem is jó szó) azt,hogy egy picike csecsemő milyen érzéseket-érzelmeket tud kelteni benne.Most,hogy a picurka itt van velünk,még jobban érzem Timike hiányát,mégis mérhetetlenül boldog vagyok. Nem is tudom,valyon normális-e ez a kettős érzés? Azt már tudom, hogy a kislányom mélyen belém égett,és nyilván amíg élek,nem fogom elfelejteni,úgy,hogy nem láttam és nem érintettem meg.Ha rá gondolok(és ez még minden áldott nap így van),belül valami mindíg sírva fakad bennem.Ennek ellenére a nem pótolható pótlásának itt van kicsi Péter Mór,aki teljesen levesz a lábamról. És ahogy látom napról napra a gyönyörű picikénket,bizony eszembe jut,hogy a nagyobb fiaim is ugyanígy elvarázsoltak annak idején. Most pedig már Velük túl vagyok a varázslaton,egyszerűen olyan,mintha a testemnek egy-egy része lenne mind a kettő. Azok a nők,akik nem szülnek gyereket,és persze nem nevelik Őket ANYAKÉNT, szerintem az élet  legjobb és legnehezebb részét vonják meg maguktól.Valószínűleg azért ezek a gondolatok,mert ma láttam a TV-ben a Miskolcon a kórházba letett csecsemőt.Istenem,milyen lehet egy nőnek ezt a döntést meghozni?Milyen zavarodott lehet most az az asszony vagy lány,aki szülte azt a csöppségetHa tudnátok,hogy mennyire szeretem volna egy ilyen babát,mikor meghalt a kicsi lányom?Arról ábrándoztam,hogy hátha valaki meghallja,mi történt Velem,és letesz nekem egy picit az ajtóm elé.Aztán egy angyal meghallotta,és ha nem is az ajtóm elé,de mégiscsak "letette"nekem Kökölyszit. Pá,érted már,hogy mit érzek,drága?

Na,szerintem rájöttetek,hogy ma kicsit melankólokusra vettem a figurát,megyek is a chatre,hátha lesz egy kis nevetés.